Fantasztikus Labirintus (1986)

Mindig is szerettem a 80as éveket. Szerintem ez volt Hollywood fénykora, ahol a kreativitáson és a történet mesélésen volt a hangsúly. Szinte minden műfajban korszakalkotó, már már kultikussá avanzsált filmek születtek. Horror, scifi, kaland és egyéb műfajokban is, mint például a gyerekeknek szóló igazi családi produktumokban is teremtek csodálatos darabok. Talán az alkotói szabadság, talán a stúdiók engedékenysége, vagy talán a CGI kezdetlegessége, hogy a rendezők, látványtervezők kénytelenek voltak ötletelni és megépíteni egyes díszleteket, nem tudom. De egy biztos, a 81-as évek gyerekfilmjeiben érződött valami báj, lelkesedés, ami minden bizonnyal a készítők gyermeki éne is áthatotta. Sok szerethető, még mai szemmel is kedves (mese) filmek készültek. Ilyen volt például a bábokkal vegyített Fantasztikus Labirintus is.

A filmet Jim Henson jegyzi, aki akkor tájt élte fénykorát és a bábfilmek nagymestere is volt. Többek között a Mappet Showt, vagy a Sötét kristályt is ő alkotta meg. A film élő szereplők és bábok keveredésével készült és igazi sztárparádék játszották el az elő karaktereket. Például a koboldok királya nem más volt, mint David Bowie a nyolcvanas évek pop ikonja, aki annak ellenére, hogy nem volt egy nagy színész, a legyőzendő koboldkirályt mesterien alakította. Mély, sokszor rakettes hangján pedig a filmben felcsengő betétdalok egyszerűen tökéletesen passzoltak a film hangulatához. Gyakorlatilag ő és a kis Tobby, meg a nagy testvért alakító Jennifer Connelly volt(ak) a mozi emberi karakterei. Conelly kisasszonyról itt még elég fiatal, és művészi szárnyait csak épp, hogy bontogatja, de már látszik rajta, hogy nem egy elveszett (bűbájos) színésznő lesz belőle (Hulk, Fekete víz, Véres gyémánt stb...).

 

Sarah egy átlagos tizenéves lány, aki az olvasás és a mesék megszállottja. Tobby a kisöccse pedig egy fojtón síró, nyafogó kisbaba, aki csak testvére idegeire megy (Sara szerint). A folytonos sírása, bömbölése nem hagyja Sarat olvasni ezért a lány dühében azt kívánja, hogy az épp a koboldokról olvasott meséből a kobold király vigye magával örökre. Sara (hirtelen) dühében kimondott óhaja sajnos valóra is válik, és rögvest meg is jelenik a gnóm lények ura és magával viszi a kis porontyot. A lány persze meg is bánja kívánságát, de már későn. Hiába is próbálja kérlelni a koboldkirályt, hogy adja vissza öccsét, mert az hajthatatlan. Egyetlen egy esélyt kap Sarah. 13 órát, ami alatt át kell keljen a labirintuson, hogy a koboldok várában ráleljen kistestvérére különben (most már) szeretett öcsikéje végleg átváltozik kobolddá.

 

És tulajdokképpen itt kezdődik meg Sarah kétségbeesett vándorútja a labirintuson keresztül. Innentől már „főhősnőnk” csak bábok által megformált lényekkel találkozik, akik vagy segítik, vagy hátráltatják a lányt. Valami elképesztő, amit itt felépítettek és a néző elé tártak. Egyben néhol félelmetes, néhol meg varászlatos az egész. Sarah, ahogy halad végig az útján, befelé a labirintus belsejébe furábbnál furább lényekkel találkozik. Mindegyik báb, mégis mindegyiknek van mimikája, egyénisége. Mindegyik szerethető, mindegyik fura kis szerzetben ott a lélek és emiatt még a felnőtt nézőkből is képesek előcsalni a gyermeki lelket. Emlékszem, én azért már nem igazán gyerekként láttam, hanem tizenévesen, de a boszorkányszerűség (aki a labirintusban egy szeméthalmokkal teli helyen gyűjti a kacatjait) annyira félelmetesnek hatott, hogy el se akartam hinni, hogy gyerekfilmet nézek. Bájos, egyszerűen bűbájos, talán így lehetne egy mondatban leírni a mozit. És szerintem Bowie választása tökéletes volt. Nélküle szerintem a film is kevesebb lenne jóval. Nem véletlen, hogy maradandó lett eme alkotás. Valahogy minden passzol benne, senki sem lóg ki a filmből. Gyerekeknek, vagy közösen a családdal kitűnő élmény lehet. Mindenképpen ajánlott darab.