Napindító gyümölcsös!

Egy újabb nap. Nyár van. Nagy a meleg. Mindenki izzad, és ahogy lenni szokott a tömegközlekedésen most sincs légkondi. Még csak hajnali hat óra, de az emberek csak úgy nyüzsögnek a villamoson. Mint a heringek, állnak egymás mellett. Szokásos alakok. Két idősebb, koszos kezeslábasban álldogáló férfi nevetgélt felettem. Arcuk az építkezésen szerzett robottól, és a reggelt indító felesektől ráncolódott. Életük nehézségeit arcuk barázdáiba itták be. Én is szeretem a feles üveget. Napjában többször és húzásra. Nem szégyellem, kell az életemhez. A régi, kopott sárga villamos, zötykölődve, de azért halad megállóról megállóra. Van mellettem hely, de senki nem ül le mellém. Egy aktatáskás, öltönyös férfi, amolyan üzletember rám nézz, de gúnyosan emelt fővel elfordul. – Mi van? Büdös vagyok neked… tudom – Mennyit is ér az ember? Mennyit is számít, ki melyik kasztba tartozik? Kinek milyen a presztízse? Az enyém rég tudom nem ér semmit. Pedig én is megdolgozom akár csak ő, a mindennapi betevőért, csak az ő jussa több. Tán nem vagyunk egyek? Nem vagyunk emberek mindannyian? Ki dönti el, ki mennyit ér? Jól tudom a ezt is rég…. a pénz felel mindenkiért. Az osztja be az emberek. Az csoportosítja a lakosságot. Nincs jó szó, nincs barátság, nincs ölelés, ha nincs elegendő pénzed. A vagyoni javakkal tudsz csak a mai világba érvényesülni. Hol vannak már a régmúlt idők becsülendő dolgai? Becsület, igazság, egyenlőség? Magyarnak mindezek…. víz, gáz, villany. És ezt, jó ha megtanulod, és fizeted is, vagy irány az utca! Rázkódott egyet a villamos, a fényei pislákolnak. A zsebemben az apró, a napindító gyümölcsösre összerezzennek. Csilingelő párperces mennyországra elég csak. De mára elég. Emlékszem gyerekkorom ártatlanságára, amikor minden gyerek egyforma volt. Együtt rúgtuk a már szinte teljesen szétszakadt bőrt. Együtt játszottunk a grundon. Nem számított a pénz, csak drága édesanyám szavai. – Este nyolcra otthon légy kisfiam! – Óh, én drága édesanyám! Mi lettem? Bocsáss meg, ne sírj értem. A társadalom kivetettje. Könnyem csordul. Megáll a villamos. Népliget. Sántikálva leszállok. Kissé fájnak az ízületeim. Pedig meleg van, nyár van. Jó anyám, megszültél volna, ha tudtad volna előre, életerős, huncut kisfiadból ez lesz? Lemegyek az aluljáróba a tömeggel. Nem is megyek, szinte sodor az emberáradat. Lent a fórnettisnél már sor áll. A sült pogácsák illata összekeveredik az aluljáró wc-s, hajléktalanok bűzös szagával. Nekem se tetszik. Megszoktam őket. Munkatársak. Szomszédok. Lent a fornettis mellett, ott a tegnapi kartondobozom. Nem vittem magammal a hajléktalan szállóra. Ellopták volna azt is. Leülök rá. Leveszem a kalapom. A napindító feleshez most nincs kedven, így bedobóm a kalapba azt a pár forintot. Talán az emberek, akik lenézően, sajnálkozva, vagy megvetéssel elmennek mellettem, látják, van benne pénz. Ez bennük – a már adott neki valaki – gondolatot felkelti és megsajnálnak. És talán dobnak be ők is pár forintot a kalapba. Sajnálatukra játszom. Bűzlők, éhes vagyok. Édesanyám jut megint eszembe. Folyik a könnyem. Mennék hozzád anyám, rossz az élet. Bántanak, lenéznek, néha megvernek, néha leköpnek. Senki vagyok, egy árnyék. Anyám merre vagy? Ne nézz ide, ne nézz le rám, kérlek. Ne lást fiad, ne sírj érte. Ki jön a fórnettis. Add pár zsemlét, pogácsát. Folyik a könnyem. Halkan megköszönöm. Halkan, csendben megnyugodom. Várok, érzek. Túl sokat érzek! Fáj nagyon! El kell felednem, el kell nyomnom az érzéseket. Mégis kell a napindító gyümölcsös.

 Budapesti Gondolatok!

Hajnalodik. Az ébresztő megszokott dallama felcsendül. Fáradt vagyok, de felkelek. Csend vesz körbe. Igyekszem, elvégzem a reggeli rutinomat. Megyek. Kilépek az utcára, csak az autók fényei villannak fel a hajnali homályban. Hideg van, az utcán csikkek és egyéb hulladékok. Hiába, így szeretlek Budapest. Indulok a busz felé, a zebra pirosra vált. Átfut rajtam a hideg, de összehúzom a kabátom. Az átjáró túloldalán egy bekúszó és egyre hangosabbá váló kiabálás hallatszik. Meg is érkezik a lány is hozzá. Aztán egy enyhén ittas fiatalember is, aki választ is szolgáltat neki. A kiabálásra minden munkába siető, kutyát sétáltató ember felfigyel. Nem is csoda, 5 méteres távolságból emlegetik egymás családfáját és küldik el szintén egymást mélyebbre a föld alá. Mondtam már, Budapest, így szeretlek. Felszállok a buszra. Áporodót, izzadság szag megcsap. Már megszoktam, nem érdekel. Az emberek unott, hajnali arca, sokszor ellenséges tekintete vagy az ülőhelyekért vívott harca már fel sem tűnik. Említettem már, Budapest, te vagy az egyetlen. Átszállás. Jöhet a metró. Lemegyek, az ellenőrök már készem várnak. Előkotrom a bérletem. Az emberek tolonganak. A bliccelőknek indul a harc az átkelésért. Kiabálás, kölcsönös lökdösődés, a tisztes utasok feltartása. Sikerült. Lent vagyok a metróban. Jön is a szerelvény. A tegnapi eső lecsöpög a sínek közé. A szerelvény használt, és a hangja is halálért könyörög. Leülök az egyik szabad helyre. Az emberek többsége heringként tolong. A metró elindul. Emberek, kik a médiacikkek fertőjében élnek mind. Egyből felvillannak az okos telefonok. Mindenki saját világába merül. Az arcuk mégis sivárságot, szomorúságot sugároz. Te drága Budapest, maradj velem. Megérkezem. A metróból az aluljáróba érek. Szürke minden. Halovány lámpák fénye pislákol, de a lerongyolódott falak háborús övezetre emlékeztetnek. Egy reggeli hányás nyoma, két hajléktalan a falak mentén mozgolódni kezd. Bűz árad felőlük, meg valami tócsa is, ami nem biztos, hogy víz. Sokkal inkább a reggelire felöntött alkoholos frissítők nyoma. Még egy megjelenik. A mai divathoz öltözve, nadrág félig az alfelén, félig a térdén fityeg. Nem baj, megszoktam ezt is. Reggel van, vár a munka. Talán mondtam már, Budapest, veled mindig jó!

 

Fantasztikus Labirintus (1986)

Mindig is szerettem a 80as éveket. Szerintem ez volt Hollywood fénykora, ahol a kreativitáson és a történet mesélésen volt a hangsúly. Szinte minden műfajban korszakalkotó, már már kultikussá avanzsált filmek születtek. Horror, scifi, kaland és egyéb műfajokban is, mint például a gyerekeknek szóló igazi családi produktumokban is teremtek csodálatos darabok. Talán az alkotói szabadság, talán a stúdiók engedékenysége, vagy talán a CGI kezdetlegessége, hogy a rendezők, látványtervezők kénytelenek voltak ötletelni és megépíteni egyes díszleteket, nem tudom. De egy biztos, a 81-as évek gyerekfilmjeiben érződött valami báj, lelkesedés, ami minden bizonnyal a készítők gyermeki éne is áthatotta. Sok szerethető, még mai szemmel is kedves (mese) filmek készültek. Ilyen volt például a bábokkal vegyített Fantasztikus Labirintus is.

A filmet Jim Henson jegyzi, aki akkor tájt élte fénykorát és a bábfilmek nagymestere is volt. Többek között a Mappet Showt, vagy a Sötét kristályt is ő alkotta meg. A film élő szereplők és bábok keveredésével készült és igazi sztárparádék játszották el az elő karaktereket. Például a koboldok királya nem más volt, mint David Bowie a nyolcvanas évek pop ikonja, aki annak ellenére, hogy nem volt egy nagy színész, a legyőzendő koboldkirályt mesterien alakította. Mély, sokszor rakettes hangján pedig a filmben felcsengő betétdalok egyszerűen tökéletesen passzoltak a film hangulatához. Gyakorlatilag ő és a kis Tobby, meg a nagy testvért alakító Jennifer Connelly volt(ak) a mozi emberi karakterei. Conelly kisasszonyról itt még elég fiatal, és művészi szárnyait csak épp, hogy bontogatja, de már látszik rajta, hogy nem egy elveszett (bűbájos) színésznő lesz belőle (Hulk, Fekete víz, Véres gyémánt stb...).

 

Sarah egy átlagos tizenéves lány, aki az olvasás és a mesék megszállottja. Tobby a kisöccse pedig egy fojtón síró, nyafogó kisbaba, aki csak testvére idegeire megy (Sara szerint). A folytonos sírása, bömbölése nem hagyja Sarat olvasni ezért a lány dühében azt kívánja, hogy az épp a koboldokról olvasott meséből a kobold király vigye magával örökre. Sara (hirtelen) dühében kimondott óhaja sajnos valóra is válik, és rögvest meg is jelenik a gnóm lények ura és magával viszi a kis porontyot. A lány persze meg is bánja kívánságát, de már későn. Hiába is próbálja kérlelni a koboldkirályt, hogy adja vissza öccsét, mert az hajthatatlan. Egyetlen egy esélyt kap Sarah. 13 órát, ami alatt át kell keljen a labirintuson, hogy a koboldok várában ráleljen kistestvérére különben (most már) szeretett öcsikéje végleg átváltozik kobolddá.

 

És tulajdokképpen itt kezdődik meg Sarah kétségbeesett vándorútja a labirintuson keresztül. Innentől már „főhősnőnk” csak bábok által megformált lényekkel találkozik, akik vagy segítik, vagy hátráltatják a lányt. Valami elképesztő, amit itt felépítettek és a néző elé tártak. Egyben néhol félelmetes, néhol meg varászlatos az egész. Sarah, ahogy halad végig az útján, befelé a labirintus belsejébe furábbnál furább lényekkel találkozik. Mindegyik báb, mégis mindegyiknek van mimikája, egyénisége. Mindegyik szerethető, mindegyik fura kis szerzetben ott a lélek és emiatt még a felnőtt nézőkből is képesek előcsalni a gyermeki lelket. Emlékszem, én azért már nem igazán gyerekként láttam, hanem tizenévesen, de a boszorkányszerűség (aki a labirintusban egy szeméthalmokkal teli helyen gyűjti a kacatjait) annyira félelmetesnek hatott, hogy el se akartam hinni, hogy gyerekfilmet nézek. Bájos, egyszerűen bűbájos, talán így lehetne egy mondatban leírni a mozit. És szerintem Bowie választása tökéletes volt. Nélküle szerintem a film is kevesebb lenne jóval. Nem véletlen, hogy maradandó lett eme alkotás. Valahogy minden passzol benne, senki sem lóg ki a filmből. Gyerekeknek, vagy közösen a családdal kitűnő élmény lehet. Mindenképpen ajánlott darab.

 

 

 

 

A háború, mint a hatalmasok játéka.

Azt előre leszögezném nem vagyok egy pacifista beállítottságú ember. Tudom, hogy időnként szűkség van a konfliktusra, a harcokra, vagy épp egy háborúra. Ha például valakit állandóan piszkálnak, mert az illető egy bunkó, akkor azt az egyént, csak konfliktus árán tudja az ember levakarni magáról.  És hát ilyen esetben sokszor csak az erőszak segít. De, de Drága országunkat nézve ott van 48-as szabadságharc, vagy a törökök kiűzése az országból. Ezek mind elkerülhetetlen harcok voltak és minden bizonnyal békével nem lehetett volna ezt megoldani.

Sajnos ez ellen nem tehetünk, háborúk mindig is voltak, és lesznek is, ameddig ember tapossa eme parányi bolygót. De bármikor is a harcok, vagy országok egymásnak feszüléséről az esetek nagy-többségében arra a következtetésre jutottam, hogy soha nem az átlag ember robbantja ki a háborúkat. A hétköznapok kisembere nem akar konfrontálódni, nem akar puskacső kereszttűzébe kerülni. És még kevésbé erőszak áldozatává válni. Nem bizony! De nem úgy a hatalmasok, a felső rétegek, a vagyonos osztály, akik országokat uralnak, irányítanak. Eme "nemes" lélekkel megáldott faj gerjesztett feszültségek "parasztjai" vagyunk mi. A sakkjátszma felszítása az ő privilégiumuk. Eme rétegnek a nyereménye a vagyon a Föld és a dicsőség, a mienk a halál, a gyász és az életfogytig tartó szenvedés. És elveszünk a háború porában, mert hittünk egy szebb, általuk hazudott ideológiák befolyásának. Elveszünk szépen lassan, s emlékeink a múltba vésznek.

Szép is, ha az embernek vannak elvei, ideológiái. És egy kisembernek vajon mi mása is lehet? Leginkább hazaszeretet, a Föld amelyet otthonának tart, és amelyért a történelme nagy alakjai is életüket adták. Ezt kihasználva Földbirtokosaink alamuszian megtervezik, s a végén mézes- mázas köntösben fellázítják szép lassan népünket, egy másik ország ellen. Pedig, ahogy én látom, legtöbbször az országok vitáit, tárgyalásokkal is könnyedén meg lehetne oldani, de mivel a kisember egyszerű szám a hatalmasok szemében (nemes) áldozatuk mit sem ér nekik. Két ország közötti feszültséget legtöbbször hátsó szándék irányítja, s szép lassan előkészíti a robbanásra. A közember élni akar csak, a kis javaiból, amit kemény (néha vért izzadó) munkával megszerez. Családot gondozni, szeretni, meginni esténként egy hideg sört, és nem ok nélkül harcba menni, meghalni.

Napi megalázás 1 (A vásárló robot)

A modern társadalmunk velejárója a vásárlói szlogenek, az akciós leárazások és az emberekkel való manipulált játékok tömkelege. Eme multik értünk való véres harcuk közben csak egyről feledkeznek meg. Magáról a vásárlóról, aki végső soron egy ember, nem pedig egy pénzel teli zacskó. A reklámjaikban csak úgy hízelegnek, hogy márpedig ők értünk vannak. – Oh…. minő szerencse ez nekünk! – Csak miattunk léteznek, és hogy nekik mennyire fontos az, hogy mi mindig friss áruval és odaadó, vásárlóbarát kiszolgálással találkozzunk, ha betérünk netán egyik boltjukba. Aha, persze! Azt már nem is említem, hogy olyan termék, hogy AKCIÓS nem létezik, csak azért vannak kitéve ilyen táblák, mert az emberek tudatalattijában az ilyen transzparensek egy olyan hatást váltanak ki, hogy bevonza őket eme üzletláncok valamelyikébe. De most inkább a Magyarországon is jól futó, P-vel kezdődő és y-ra végződő szupermarketről lesz szó.

Az még hagyján, hogy ők is minden jóval kecsegtetnek a reklámiakban. De mikor a vásárlással végeztél volna és a pénztárhoz lépsz, és fizetsz. Fizetsz, de nem is akárhogy, mert onnantól jön a jó öreg kapitalizmusi mentalitás és a vásárlók teljes megalázása. Az ember előkészíti a bankkártyáját vagy pénzét és várja, hogy a kasszás lehúzza a termékeket. Az már egy intő jel, ha kis kosárral mész be vásárolni a szalagnál kell hagyni, ha a megvételre szánt árut felpakoltad, mert kivinni a pénztáron kívülre nem lehet. De elől a kasszásnál meg nincs hely, és ha nem kezded el rögtön, mint aki eszét vesztette bepakolni a cuccokat (szatyorba, táskába), azok szépen leesnek a földre. Mert itt nincs olyan, hogy a megvett élelmiszer lecsurog az erre kialakított pakoló részre, ahonnan fizetés után elpakolhatsz. Ebben a „drága” üzletláncba, mintha levágták volna ezt és ha nem sietsz a pénztáros lehet a következő beárazott termékkel leveri az összeset. Szerencsétlen eladónak is rossz, mert ez gondolom őt is zavarja és a vásárlókat is, mert itt mutatkozik meg a semmibe vételük. Igyekezz! Gyorsan! Pakoljál! Nekünk csak a pénzed kell! Tudom, talán nyafogásnak is hangozhat ez, de nekem egy a modern társadalmunk egy újabb kinyilatkoztatása, arról, hogy a profitorientáltság irányít mindent. A bevétel halmozását erkölcsök nélkül megengedi, miközben kulturáltság (ami a vásárlásnak is van) teljes hiányát képezi. Nem, nem azt várom, hogy (szép szóval) kinyalják az alfelem, csak egy kis figyelmet, töredékét annak, amit a reklámiakban hirdetnek. És ne azt érezzem, hogy én is csak egy futószalagon haladó robot vagyok, akit a végén minden értékétől megcsupaszítanak, s aztán mehet Isten hírével mert onnan már nem érdekel senkit. Az emberi elbánás bármiről is legyen szó, elvárható talán. Köszönöm!

Zöld politikai Triggerelés 

Nem tudom, ki mit gondol, de én most már sokadjára is azt látom, hogy folyton folyvást a nép hergelése és a kisember végletekig való kizsigerelése zajlik szerte a nagyvilágban. Elsőnek jött migráció, aztán a covid hiszti. Itt volt egy újabb járvány, ami embereket gyilkolt. Senki sem tudta mit tegyen, de a népet a sajtó folyamatos rettegésben tartotta. Volt itt maszkviselés, oltások, bezárások, kártyák és minden, ami mára már alábbhagyott, de még a köztudatban a sajtó fen tartja a pánikot. Aztán szép lassan egyre nagyobb teret kapót az LMBTQ és társai propaganda. Hirtelen a melegek kerültek a középpontba és az elfogadás és az ezzel járó ésszel már felfoghatatlan események. Kisgyerekek tartott felvilágosító kampány, átműttetések, és hogy már a férfi is nő és fordítva. Gyerekek, akiknek még ki sem alakult a szexualitásuk azt propagálták, hogy lehetnek melegek, queerek, transz neműek meg Isten tudja milyen elfajzott valamik. A normalitás kezdett megszűnni és mára már ott tartunk, hogy nincs nő és férfi, csak egyed. Aztán, ami sajnálatos jött a háború, ami tényleg borzasztó, de ezzel együtt jött az energiaválság is. És persze ezt is kire kezdik most „drága” vezetőink ráhárítani, mint az egyszerű polgárra, naná, hogy ránk. Arról nem is beszélve milyen elmebeteg baromsággal teszik azt. És erről szeretnék most beszélni kicsit. Mert, ha meghallok időnként valami új hírt ezzel kapcsolatban, legszívesebben az asztalba harapnék mérgemben.

Sok energia fogy, az oroszok nem adnak gázt, és haldoklik a Föld is. Mondjuk, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az orosz helyzet sajnos most fenn áll, de a többi eddig is gond volt, mégis most verik igazán a tamtamot a zöldek is, meg az meg az okosok is fentről. Eddig nem fogytak földünk tartalékai? Nem volt gond az üvegházhatás? Miért most, mikor már minden az emberek nyakába szakad, még ezt is ránk erőltetik, és minket akarnak megint meghurcolni? Miért? Miért? MIÉRT?

De gondolom, tisztelt Európai unió ezt jól tudja, hisz onnan jönnek általában a legtöbb okosságok, amivel problémáink nagy többsége megoltható. Ilyen a „ruháinkat elég csak kiszellőztetni” – Minek mosni nem? – A fűtést minden háztartásban szabályozni és a középületekben 18 fokra letekerni. – Nem baj ez sem, fagyjunk meg, vagy dolgozzunk nagykabátban. Vagy fizetünk a túl használatért és akkor megyünk a híd alá lakni. De az igazán elvetemül politikai nagy-emberek még erre is rátettek egy lapáttal. Nem fürödjünk minden nap, mert az amúgy is káros. Ha elmegyünk hazulról húzzunk ki minden energiafogyasztót. Vagy olyan is akadt igaz ez nem Uniós szabvány, de vízfogyasztást elkerülve a wc legyen zacskós, vagyis egy így nem kell vízzel lehúzni. – Pf … vagyis sz*rjunk zsákba. –

Igen, a hülyeségnek nincs határa, és ezek az emberek irányítják ma a világot. Köszönjük! A baj nem is igazán ezzel van, hanem azzal, hogy nekünk magyarázzák mind ezt. Mi átlag emberek, csalások, akik maximum mosásra, tisztálkodásra, takarításra, fűtésre, főzésre és egyéb szórakozásra(tv, számítógép, konzoljátékok stb…) használják az energiát, vizet. Míg megint az elit, magángépekkel repülnek, fényesre kivilágított luxus szállodákban jacussiznak, és olyan életet élnek, aminek az energiafogyasztása egy átlag család, havi energiafogyasztását ők egy nap alatt felélik. Mert gondolom a több hektáros villájukat nem kis pénz felfűteni. A benne lévő talán nem is egy medencét és szökőkutat ellátni vízzel nem kis költség és energia. Mégis nekünk magyaráznak az energiagazdálkodásról. Vajon egy luxus hajon eltöltött hétvégéiken mennyi élelem megy kárba és vész a szemét martalékává, miközben ők nagy gőggel a közösségi platformokra csinálnak ebből videót. Hányan éheznek, hányan szomjan halnak más országokban, miközben ezek a mocskok arról hőbörögnek, hogy ideje nekünk is tennünk valamit a jövő nemzedékéért. Igen kéne, mert a jövő itt van és már most is hanyatlik és unokáink ezt nagyon meg fogják szenvedni. De miért a kisember, talán kezdhetnék a multikkal. Azokkal a cégekkel, ahol éjjel nappal égnek a feliratok a reklámtáblák, s persze a kirakatok fénye, főleg ünnepekkor szikrázóan szép, de ugyanakkor felesleges energiapazarlás is. Vagy ott vannak a külföldiek által kedvelt városok. Például Las Vegas, a fények városa, ahol éjjel a vakító fények, a pompa mellett még temérdek tűzijáték is fogy naponta. Kérdem én, egy ilyen nagyváros mellett hol vannak a kisemberek fogyasztásai? Talán először itt kéne kezdeni a korrigálást. Itt kéne szabályozni mindent és utána a gazdagok fölösleges nagyzolásait. Legvégül nézzenek tükörbe honatyáink is, mikor az energiagazdálkodásról van szó, és ne rögtön velünk perlekedjenek. Ne nekünk akarják pont ők megmagyarázni mit is kellene tenni a jövőnkért.

 

A BKV, avagy a magyar utazáskultúra!

Jegyeket, bérleteket (!!!), hangzik a jellegzetes felszólítás és máris megkezdődik az utasok mozgolódása, egyesek menekülése a jármű másik irányába. Akár a csótányok, ha ellenséget látnak, oszolnak szét, keresik a nyíló ajtókat a bliccelők, hogy meneküljenek az ellenőrök egyre szűkülő korlátjából. Igen, Kedves olvasó, most a BKV és a tömegközlekedés magyarországi kultúrájáról lesz szó. Kultúra? Hm… érdekes szó, és azt hiszem ide nem is illik igazán, ha csak az ember nem ironizál, mivel kis hazánkban a buszokon és villamosokon igencsak nehéz bármiféle kultúrát felfedezni.

 

Általánosságban reggel 7 és 8 óra között indul be az élet Budapesten. Ekkor tájt kezdik ellepni társadalmunk színe java a tömegközlekedésben gördülő, vagy épp sínen szánkázó BKV emberszállító járműveit. Ilyenkor még nem igazán történik semmi, mindenki zötykölődik úti célja felé. Persze azért itt-ott akad egy két elhelyezett csapda. Esetleg egy vizeletfoszlány, amit egy hajléktalan hagyott hátra, vagy a megállókban a múlt éjszakai party utáni kijózanodás kör alakú hányásdarabkáinak szín palettái.

De mivel civilizáltak vagyunk ezt már egy nagyvárosban megszokhattuk. Nem is igazán ekkor jön a magyar folklór násztánca. Inkább délután felé, amikor is a munkásemberek hada a napi robotja után hazafelé. A buszok ilyenkor szinte tömve vannak, a metróaluljárókan meg fel-feltűnnek a meglehetősen érdekes esztétikummal megáldott dülöngélő alakok. No meg a jóravaló kisebbség is, akik zoknikat, legálisan szerzett parfümöket próbálnak eladni bárkinek, akit finom erőszakkal rá tudnak venni a vásárlásra. Mindenki fáradt, mindenki frusztrált és ilyenkor egyszer csak felhangzik az a bizonyos mondat. Jegyeket, bérleteket!

És a fogócska, a magyar unicum keringő kezdetét veszi! Akár a bogarak, akiknek fészkét megbolygatták, megindul a mozgolódás. Egyesek rögvest az ajtók felé indulnak és leszállnak, mások pedig a Bkv jármű másik felébe veszik az irányt. A többség, a törvényt betartok ilyenkor csak motyójukban kutakodva készítik elő utazásra jogosító papírdarabjukat. Aztán megint felhangzik egy hang, egy erőszakosabb hangvételű megnyilvánulás.

A k*rva anyádat! – Megölöm az egész családodat! – Te csira g*ci! – Mondtam, hogy leszállok a következőnél! – Gyere, öl meg te szolga g*ci!

Szerintem az ilyen, vagy az ehhez hasonló mondatokhoz mindenkinek volt szerencséje, aki a budapesti tömegközlekedés rendszeres használója. Legtöbb esetben ilyenkor csak két fél között megy a szájkarate és a vége, hogy valamelyik odébb áll, de vannak kirívó esetek, amikor már a Mortal Kombat minden mozdulatát megpróbálják bevetni a másik ellen. Tudom, ilyenkor egy átlagemberből egyből a Bkv jegyellenőrének leszólása jön elő, de és itt legyen, most a de. Mert én úgy gondolom, a törvény az mindenkire vonatkozik és a Bkv egy szolgáltatást nyújt nekünk pesti halandóknak. És mint minden szolgáltatást, ezt is honorálni kell valamennyi pénzösszeggel. Arról nem is beszélve, hogy ez egy törvény, és ezt szerintem minden embernek illik betartani, ha már használja a tömegközlekedést. Tudom, tudom és harmadszor is tudom, koszosak a buszok, lerobbannak a metrók és nyárom túl melegek, télen meg nincs a legtöbb járművön fűtés. Viszont ez nem taxi és azért valljuk be, mi is tehetünk a körülményekről, mikor drága gyermekein tele graffitizik. Vagy buli után te is felszáll és nem szándékosan, de ott hagyod a nyomaidat, vagy egy bunkó proli, aki vagánykodni akar, feltépi, felvágja az üléshuzatot. Vagy mikor sietsz, és fent a buszon eszed meg a gíroszod, vagy az aluljárók ételellátó cégének kajáját a Fornettit. Vajon ezekből mennyit hagysz a járműveken? Nem hinném, hogy a Bkv dolgozói koszolják éjszaka szándékosan össze a járműveket. Igaz, egyes masinák régiek és néha tönkre mennek, de ezt én se kérem számon. Viszont azt, hogy sokan az egész Bkv-t a saját privilégiumának, taxijának gondolja, az felháborító. És ha nincs jegye, beleköt, megfenyeget bárkit. De sokszor még ez sem elég, akár egy női ellenőrt is képes megütni. 

Attól még, hogy ezt a munkát végzi nőről beszélünk, aki akárcsak mi, a napi betevő falatért végzi ezt a hálátlan feladatot. Te meg még aljas, proli módon még meg is alázod. Akkor ki is itt a rossz, a bűnös? Azért ez elég szomorú ránk nézve, hisz elviekben civilizáltak vagyunk. Tudom a jármű egy olyan hely, ahol sok (idegen) ember összezárva kénytelen utazni. Egymásra se merünk már nézni, mert rossz tapasztalatokkal a hátunk mögött tartunk egymástól és félünk a mellettünk ülőtől, hogy ki az, mi az és vajon mikor kezd el őrjöngeni mellettünk. Talán jó lenne, ha kicsit elgondolkodnánk, mert biztos van kötekedő ellenőr is. De míg te utazó ként félévente talán összeakadsz egyszer egy ilyennel, ők napi szinten 5-10 részeg, hajléktalan, fenyegető, emberkedő és fizikai erőszakkal fenyegető tuskóval összeakad. Vajon kinek rosszabb? Mindenkinek van rossz napja, de talán nem rajtuk kéne levezetni, hisz csak egy munkát végeznek ők is. Erre vannak az edző termek, vagy azok a f*szagyerekek, akik belekötnek ok nélkül emberekbe. Ilyenkor ne csak nézd, állj fel és segíts a bántalmazottnak, mert ketten meghátrálásra kényszeríthetitek a szájhőst.