Napindító gyümölcsös!
Egy újabb nap. Nyár van. Nagy a meleg. Mindenki izzad, és ahogy lenni szokott a tömegközlekedésen most sincs légkondi. Még csak hajnali hat óra, de az emberek csak úgy nyüzsögnek a villamoson. Mint a heringek, állnak egymás mellett. Szokásos alakok. Két idősebb, koszos kezeslábasban álldogáló férfi nevetgélt felettem. Arcuk az építkezésen szerzett robottól, és a reggelt indító felesektől ráncolódott. Életük nehézségeit arcuk barázdáiba itták be. Én is szeretem a feles üveget. Napjában többször és húzásra. Nem szégyellem, kell az életemhez. A régi, kopott sárga villamos, zötykölődve, de azért halad megállóról megállóra. Van mellettem hely, de senki nem ül le mellém. Egy aktatáskás, öltönyös férfi, amolyan üzletember rám nézz, de gúnyosan emelt fővel elfordul. – Mi van? Büdös vagyok neked… tudom – Mennyit is ér az ember? Mennyit is számít, ki melyik kasztba tartozik? Kinek milyen a presztízse? Az enyém rég tudom nem ér semmit. Pedig én is megdolgozom akár csak ő, a mindennapi betevőért, csak az ő jussa több. Tán nem vagyunk egyek? Nem vagyunk emberek mindannyian? Ki dönti el, ki mennyit ér? Jól tudom a ezt is rég…. a pénz felel mindenkiért. Az osztja be az emberek. Az csoportosítja a lakosságot. Nincs jó szó, nincs barátság, nincs ölelés, ha nincs elegendő pénzed. A vagyoni javakkal tudsz csak a mai világba érvényesülni. Hol vannak már a régmúlt idők becsülendő dolgai? Becsület, igazság, egyenlőség? Magyarnak mindezek…. víz, gáz, villany. És ezt, jó ha megtanulod, és fizeted is, vagy irány az utca! Rázkódott egyet a villamos, a fényei pislákolnak. A zsebemben az apró, a napindító gyümölcsösre összerezzennek. Csilingelő párperces mennyországra elég csak. De mára elég. Emlékszem gyerekkorom ártatlanságára, amikor minden gyerek egyforma volt. Együtt rúgtuk a már szinte teljesen szétszakadt bőrt. Együtt játszottunk a grundon. Nem számított a pénz, csak drága édesanyám szavai. – Este nyolcra otthon légy kisfiam! – Óh, én drága édesanyám! Mi lettem? Bocsáss meg, ne sírj értem. A társadalom kivetettje. Könnyem csordul. Megáll a villamos. Népliget. Sántikálva leszállok. Kissé fájnak az ízületeim. Pedig meleg van, nyár van. Jó anyám, megszültél volna, ha tudtad volna előre, életerős, huncut kisfiadból ez lesz? Lemegyek az aluljáróba a tömeggel. Nem is megyek, szinte sodor az emberáradat. Lent a fórnettisnél már sor áll. A sült pogácsák illata összekeveredik az aluljáró wc-s, hajléktalanok bűzös szagával. Nekem se tetszik. Megszoktam őket. Munkatársak. Szomszédok. Lent a fornettis mellett, ott a tegnapi kartondobozom. Nem vittem magammal a hajléktalan szállóra. Ellopták volna azt is. Leülök rá. Leveszem a kalapom. A napindító feleshez most nincs kedven, így bedobóm a kalapba azt a pár forintot. Talán az emberek, akik lenézően, sajnálkozva, vagy megvetéssel elmennek mellettem, látják, van benne pénz. Ez bennük – a már adott neki valaki – gondolatot felkelti és megsajnálnak. És talán dobnak be ők is pár forintot a kalapba. Sajnálatukra játszom. Bűzlők, éhes vagyok. Édesanyám jut megint eszembe. Folyik a könnyem. Mennék hozzád anyám, rossz az élet. Bántanak, lenéznek, néha megvernek, néha leköpnek. Senki vagyok, egy árnyék. Anyám merre vagy? Ne nézz ide, ne nézz le rám, kérlek. Ne lást fiad, ne sírj érte. Ki jön a fórnettis. Add pár zsemlét, pogácsát. Folyik a könnyem. Halkan megköszönöm. Halkan, csendben megnyugodom. Várok, érzek. Túl sokat érzek! Fáj nagyon! El kell felednem, el kell nyomnom az érzéseket. Mégis kell a napindító gyümölcsös.
