Fantasztikus Labirintus (1986)

Mindig is szerettem a 80as éveket. Szerintem ez volt Hollywood fénykora, ahol a kreativitáson és a történet mesélésen volt a hangsúly. Szinte minden műfajban korszakalkotó, már már kultikussá avanzsált filmek születtek. Horror, scifi, kaland és egyéb műfajokban is, mint például a gyerekeknek szóló igazi családi produktumokban is teremtek csodálatos darabok. Talán az alkotói szabadság, talán a stúdiók engedékenysége, vagy talán a CGI kezdetlegessége, hogy a rendezők, látványtervezők kénytelenek voltak ötletelni és megépíteni egyes díszleteket, nem tudom. De egy biztos, a 81-as évek gyerekfilmjeiben érződött valami báj, lelkesedés, ami minden bizonnyal a készítők gyermeki éne is áthatotta. Sok szerethető, még mai szemmel is kedves (mese) filmek készültek. Ilyen volt például a bábokkal vegyített Fantasztikus Labirintus is.

A filmet Jim Henson jegyzi, aki akkor tájt élte fénykorát és a bábfilmek nagymestere is volt. Többek között a Mappet Showt, vagy a Sötét kristályt is ő alkotta meg. A film élő szereplők és bábok keveredésével készült és igazi sztárparádék játszották el az elő karaktereket. Például a koboldok királya nem más volt, mint David Bowie a nyolcvanas évek pop ikonja, aki annak ellenére, hogy nem volt egy nagy színész, a legyőzendő koboldkirályt mesterien alakította. Mély, sokszor rakettes hangján pedig a filmben felcsengő betétdalok egyszerűen tökéletesen passzoltak a film hangulatához. Gyakorlatilag ő és a kis Tobby, meg a nagy testvért alakító Jennifer Connelly volt(ak) a mozi emberi karakterei. Conelly kisasszonyról itt még elég fiatal, és művészi szárnyait csak épp, hogy bontogatja, de már látszik rajta, hogy nem egy elveszett (bűbájos) színésznő lesz belőle (Hulk, Fekete víz, Véres gyémánt stb...).

 

Sarah egy átlagos tizenéves lány, aki az olvasás és a mesék megszállottja. Tobby a kisöccse pedig egy fojtón síró, nyafogó kisbaba, aki csak testvére idegeire megy (Sara szerint). A folytonos sírása, bömbölése nem hagyja Sarat olvasni ezért a lány dühében azt kívánja, hogy az épp a koboldokról olvasott meséből a kobold király vigye magával örökre. Sara (hirtelen) dühében kimondott óhaja sajnos valóra is válik, és rögvest meg is jelenik a gnóm lények ura és magával viszi a kis porontyot. A lány persze meg is bánja kívánságát, de már későn. Hiába is próbálja kérlelni a koboldkirályt, hogy adja vissza öccsét, mert az hajthatatlan. Egyetlen egy esélyt kap Sarah. 13 órát, ami alatt át kell keljen a labirintuson, hogy a koboldok várában ráleljen kistestvérére különben (most már) szeretett öcsikéje végleg átváltozik kobolddá.

 

És tulajdokképpen itt kezdődik meg Sarah kétségbeesett vándorútja a labirintuson keresztül. Innentől már „főhősnőnk” csak bábok által megformált lényekkel találkozik, akik vagy segítik, vagy hátráltatják a lányt. Valami elképesztő, amit itt felépítettek és a néző elé tártak. Egyben néhol félelmetes, néhol meg varászlatos az egész. Sarah, ahogy halad végig az útján, befelé a labirintus belsejébe furábbnál furább lényekkel találkozik. Mindegyik báb, mégis mindegyiknek van mimikája, egyénisége. Mindegyik szerethető, mindegyik fura kis szerzetben ott a lélek és emiatt még a felnőtt nézőkből is képesek előcsalni a gyermeki lelket. Emlékszem, én azért már nem igazán gyerekként láttam, hanem tizenévesen, de a boszorkányszerűség (aki a labirintusban egy szeméthalmokkal teli helyen gyűjti a kacatjait) annyira félelmetesnek hatott, hogy el se akartam hinni, hogy gyerekfilmet nézek. Bájos, egyszerűen bűbájos, talán így lehetne egy mondatban leírni a mozit. És szerintem Bowie választása tökéletes volt. Nélküle szerintem a film is kevesebb lenne jóval. Nem véletlen, hogy maradandó lett eme alkotás. Valahogy minden passzol benne, senki sem lóg ki a filmből. Gyerekeknek, vagy közösen a családdal kitűnő élmény lehet. Mindenképpen ajánlott darab.

 

 

 

 

A háború, mint a hatalmasok játéka.

Azt előre leszögezném nem vagyok egy pacifista beállítottságú ember. Tudom, hogy időnként szűkség van a konfliktusra, a harcokra, vagy épp egy háborúra. Ha például valakit állandóan piszkálnak, mert az illető egy bunkó, akkor azt az egyént, csak konfliktus árán tudja az ember levakarni magáról.  És hát ilyen esetben sokszor csak az erőszak segít. De, de Drága országunkat nézve ott van 48-as szabadságharc, vagy a törökök kiűzése az országból. Ezek mind elkerülhetetlen harcok voltak és minden bizonnyal békével nem lehetett volna ezt megoldani.

Sajnos ez ellen nem tehetünk, háborúk mindig is voltak, és lesznek is, ameddig ember tapossa eme parányi bolygót. De bármikor is a harcok, vagy országok egymásnak feszüléséről az esetek nagy-többségében arra a következtetésre jutottam, hogy soha nem az átlag ember robbantja ki a háborúkat. A hétköznapok kisembere nem akar konfrontálódni, nem akar puskacső kereszttűzébe kerülni. És még kevésbé erőszak áldozatává válni. Nem bizony! De nem úgy a hatalmasok, a felső rétegek, a vagyonos osztály, akik országokat uralnak, irányítanak. Eme "nemes" lélekkel megáldott faj gerjesztett feszültségek "parasztjai" vagyunk mi. A sakkjátszma felszítása az ő privilégiumuk. Eme rétegnek a nyereménye a vagyon a Föld és a dicsőség, a mienk a halál, a gyász és az életfogytig tartó szenvedés. És elveszünk a háború porában, mert hittünk egy szebb, általuk hazudott ideológiák befolyásának. Elveszünk szépen lassan, s emlékeink a múltba vésznek.

Szép is, ha az embernek vannak elvei, ideológiái. És egy kisembernek vajon mi mása is lehet? Leginkább hazaszeretet, a Föld amelyet otthonának tart, és amelyért a történelme nagy alakjai is életüket adták. Ezt kihasználva Földbirtokosaink alamuszian megtervezik, s a végén mézes- mázas köntösben fellázítják szép lassan népünket, egy másik ország ellen. Pedig, ahogy én látom, legtöbbször az országok vitáit, tárgyalásokkal is könnyedén meg lehetne oldani, de mivel a kisember egyszerű szám a hatalmasok szemében (nemes) áldozatuk mit sem ér nekik. Két ország közötti feszültséget legtöbbször hátsó szándék irányítja, s szép lassan előkészíti a robbanásra. A közember élni akar csak, a kis javaiból, amit kemény (néha vért izzadó) munkával megszerez. Családot gondozni, szeretni, meginni esténként egy hideg sört, és nem ok nélkül harcba menni, meghalni.